2009. április 30. - „Lépkedünk…”

Kicsit nehezemre esik írni erről, nehéz az érzéseket leírni.., nem is lehet.., mégis megpróbálom, mert tudom, hogy többen vannak, akik szerettek volna eljönni Béla búcsúztatására, csak nem állt módjukban.

Sokáig nem fogtam fel. Mikor felmentem MSN-re és nem láttam bejelentkezve, úgy éreztem, hogy csak elment valahova és épp nem ér rá. Mikor a következő koncertre gondoltam, és az agyammal tudtam, hogy biztos nem lesz ott, azt éreztem mégis: Hát jó, akkor majd az utána következőre már biztos el tud jönni, és akkor majd megkérdezem tőle, hogy mi is volt vele ez a halál dolog. Ezek az érzések kavarogtak bennem állandóan, mikor leültem a gép elé, és benéztem az Ibolyás oldalakra.

A temetés bizonyos értelemben ezt megváltoztatta. Április 30-án úgy éreztem, hogy együtt voltunk vele ott az Urna Pantheonban, és ott elmondta nekünk, hogy ő most végleg elment, és azt is, hogy hogyan marad mégis velünk, amit igazából előtte is tudtam, de most konkrétan éreztem is és valahol belül megnyugodtam.

A temetés nem is jó szó, én sokkal inkább búcsúzásnak nevezném és nem csak azért, mert hamvasztás utáni urnás temetés volt. Hanem mert tényleg elbúcsúztunk egymástól. Nem eltemettük őt, soha nem fogjuk eltemetni, hanem elbúcsúztunk az ő földi lényétől, a lelkét pedig magunkba szívtuk, így itt él bennünk örökre.

A búcsúztatón az OIRO részéről 14-en voltunk személyesen is jelen (Györgyi, Cicka, Ági, Rossi, Csilla, Joe, Kati, Wpetya, Emese, Obj, Ultraviolet, Luca, Atasz, Szilvert).

El kell mondanom, hogy lett volna egy 15. ember is: Ibolya. Mikor értesült Béla haláláról, nagyon megrendítette a hír és rögtön mondta, hogy el szeretne jönni a búcsúztatására. Emlékezett rá egész pontosan, hogy ki volt Béla, „Nem ő az, aki az Old Man’-sben az első asztalnál szokott ülni?..” és hosszasan beszélt róla, pedig valójában csak látásból ismerhette, mégis felidézte azt a pár alkalmat mikor egy-két szót váltottak, ha Béla néha odament hozzá valamiért gratulálni. Tehát a jelenlévő 14 OIRO-s mellett és a lélekben ott lévő összes többi fórumtárs mellett, lélekben Ibolya is jelen volt. Személyesen egy Vacsoracsatás interjú miatt nem tehette ezt meg.

Páran együtt mentünk a helyszínre két kocsival, ahogy annak idején koncertre is szoktunk. Közben eszünkbe jutott az első találkozónk, amit Béla szervezett 2004. december 4-én a Millenáris koncert előtt. Többen ekkor ismertünk meg ugyanis egymást személyesen. Eszünkbe jutott mennyit vesztettünk volna, ha ez nincsen. Eszünkbe jutott, hogy mostanában meg milyen ritkán találkozunk, hogy mennyire ritka, hogy így ennyien együtt vagyunk azok közül, akik akkor személyesen megismertük egymást. Most Béla ismét találkozót szervezett nekünk, s emlékeztetett, hogy ezek az emberi kapcsolatok milyen értékesek számunkra.

A temető bejáratánál találkoztunk azokkal is, akik külön jöttek, majd együtt indultunk az Urna Pantheon épületéhez, a 9 szál fehér rózsából készült OIRO-s csokrunkkal, és emlékekkel teli szívünkkel. (Itt köszönöm mindenkinek, aki anyagi felajánlást tett a csokorral kapcsolatban, az árát végülis ott helyben összedobtuk.) Egy üres fehér szalagot rakattunk a csokorra, melyhez egy kártyát tűztünk, rajta egy Aidás idézettel, amit az egész OIRO és Ibolya nevében csináltam.

A búcsúztató szép volt, megrendítő és nagyon bensőséges. Már az Urna Pantheon maga is egy szép hely, mely végtelen tiszaságot, csendet és nyugalmat áraszt. Beléptünk. Elég sokan voltak, akik ismerték, szerették Bélát, ott álltak körben. Ott volt a családja is, felesége, lánya, és közelebbi hozzátartozói. Ott állt az urna a hamvakkal középen az asztalon.. És ott volt Béla lelke is velünk, mely a búcsúztató alatt úgy érzem belénkkúszott, ide belülre az emlékek mellé.

Miután beléptünk, páran akik személyesen is ismertük a családtagjait, odamentünk részvétet nyilvánítani. Igaz nekem alig jött ki hang a torkomon, csak megpusziltam és szorosan átöleltem a lányát.. ő látta mennyien eljöttünk az OIRO-tól, és elmondta milyen sokat jelent ez neki. Ezután baloldalt hátul megálltunk sorban. A barátok, kollégák, ismerősök pedig csak jöttek jöttek, már nem is fértek el mind bent, sokan az épület előtt hallgatták a búcsúztatót, mely hamarosan kezdetét vette, a hangfalakból megszólaló Halotti beszéddel. Míg a vers sorait hallgattuk, magam előtt láttam Bélát, felidéztem az arcát, a szemét, a mosolyát, a hangját, a mozdulatait, miközben a lánya könnyes szemét néztem.

Polgári búcsúztató volt, a vers után egy hölgy mondta a búcsúztató szövegeket. Előbb Béla életéről, életútjáról mesélt, születésétől kezdve mostanáig, illetve megemlítette azokat a dolgokat amik a legfontosabbak voltak neki az életében: Kiemelte a lányát, a családját, az életét végigkísérő sakk szenvedélyét, a zeneszeretetét, és Oláh Ibolyát, akire a Megasztárban figyelt fel.

Ezután következett az egyik legmegrendítőbb rész: Béla lányának búcsúzó soraival folytatta a hölgy. Kati gyönyörűen összefoglalta a levélben, hogy mit jelentett számára az apja, azokban a sorokban benne volt minden, a végtelen szeretettől a mélységes fájdalomig. Pár szó még mindig a fülembe cseng: „Attól fogva, hogy megtanultam beszélni örök szerelmet kötöttünk mi egymással”, „Olyanok voltunk mint egy embernek a két fele”, „Ott volt velem mindig, mindenhol”, „Három álmából egy megvalósult mikor átvettem a diplomámat” „Július 18-án valósult volna meg a második álma” „Számomra a legfontosabb ember a világon”, „Nem csak az apám, de a legjobb barátom is volt”.

Belül már sírtam, fojtogatott..

Ezután a hölgy összefoglalta, hogy kik búcsúznak tőle: „Lánya, felesége, barátai, kollégái, ismerősei és az Oláh Ibolya Baráti Kör..” A végén pedig arról beszélt, hogy el kell őt engednünk innen a földi világból, de a lelke itt van velünk, ő lát minket most is, továbbra is velünk lesz, és vigyázni fog ránk.

Ezek voltak a búcsúztató utolsó szavai, majd néma csendben, lehajtott fejjel emlékeztünk, és próbáltuk elfogadni a történteket. Nagyon erősen éreztem, hogy Béla ott van velünk, közel, nagyon közel. Ekkor hirtelen a csendet megszakította egy fájdalmas, gyönyörű hang: „Lépkedünk, létünk sikátorán, démonoknak, birtokán..” - Hasított belénk a hangszórókból megszólaló Aida-dal. Az egész OIRO-s csapatból egyszerre tört ki a zokogás, ami eddig felgyülemlett. Ekkor éreztem csak igazán, hogy Béla itt van velünk. Rengeteg érzés öntött el hirtelen. Azt hiszem a dal alatt végigpergett előttem az az 5 év amióta én ismerhettem őt, amiket ő tett, amikor beszélgettünk, amikor együtt volt velünk ő is koncerten, amikor együtt volt velünk az Aidán. Aztán az is, amikor mind együtt néztük a bizonyos jelenetet, ahogy Aida és Radames besétálnak a sírba és rájuk záródik a fedél, míg éneklik ezt a csodálatos dalt. És most, mikor a könnyektől elhomályosult szememmel a dal közben egyszercsak felnéztem, azt láttam, hogy nagyon halkan és finoman épp az ő urnáját teszik be a falba, s zárják rá a fedelet. Megrázó volt. Emellett bennem zakatolt az is, hogy ennél szebb búcsúja egyszerűen nem lehetett volna, ő sem tudott volna ennél szebbet elképzelni, mennyire jól ismerte, és érezte őt a lánya.. Bennem volt továbbá valami egészen erős összetartozás érzés a mellettem álló OIRO-s barátaimmal. Hallottam őket magam mellett és éreztem, éreztem, hogy mi pontosan ugyanarra gondolunk, ugyanúgy emlékszünk, és azt is, hogy ekkor Béla lelke átjárt minket, és egy utolsó örök nyomot hagyott ott. Tudatosította végleges fizikai elmenetelét a Földről, és tudatosította, hogy örökre bennünk él tovább, és vigyáz ránk.