Aidás visszapillantó...
"Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket keltettél bennük.."
Azt vettem észre, hogy mióta OIRO szerkesztő vagyok, azon belül is amióta úgymond főszerkesztő lettem, az Ibolyával kapcsolatos híreket máshogy fogadom. Úgy értem, kell egy kis idő mire valóban eljut hozzám és általában mire mindenki túl van rajta én még csak akkor emésztem. Ugyanis az első gondolatom általában szerkesztőként jelenik meg. Amit kicsit sajnálok, de ez van. Bennem van, hogy el kell intézni, ki kell írni, nem szabad elfelejteni, meg kell sürgetni, fel kell hívni stb. És az Ibolya körüli dolgokban ez még annál is sokkal bonyolultabb. Ez volt sajnos azokban a napokban is, előtte és utána is, mikor nagy nehezen kiderült, hogy Ibolya nem játszhat többé az Aidában. Pár hét eltelt és akkor jöttek fel bennem a dolgok, akkor gondoltam bele, és fogtam csak fel, hogy tényleg nem lesz soha többé, és akkor kezdtem csak igazán szomorú lenni miatta, és kezdtem el magamban visszaidézni azokat a napokat, amikor Aida előadás volt, vagy azokat a napokat, és a sok-sok apró, de annál fontosabb pillanatot, amik valszeg nem történtek volna, ha Ibolya annak idején nem vállalja el ezt a szerepet. Azt hiszem sosem fogom elfelejteni az elmúlt másfél év Aidához kötődő pillanatait.
2007. március 27.: Azt amikor anyukám felhívott, hogy „Szép kilátások", azt amikor az albérlet konyhájában megláttam az újságcikket: „Aida lesz Oláh Ibolya" , azt hogy „augusztusban a Musica Regia keretében a fehérvári közönség is láthatja majd a darabot, mely ősztől átköltözik a kőszínházba", azt hogy el sem akartam hinni, gyorsan futottam át a régi lakásba, ahol már semmi nem volt, csak a net, hogy megosszam a többiekkel az OIRO-n, de persze szokás szerint addigra már mindenki tudott róla, de nem baj nagyon örültem, azt amikor a mai dátumra néztem és észrevettem, hogy pontosan 3 éve volt a musicales döntő, nincs véletlen, igaz kell hogy legyen a hír. És igaz lett!
2007. március 19.: Azt amikor Miskolc másnapján hazafelémenet új ismerősöket pillantottam meg Fehérváron a Várkör úton.
2007. május 19-20.: Azt hogy „ilyen reneszánsz épület", a mosóóóógééééépppet, azt hogy „két oldalt fúvószenekarok", azt hogy „ügyes legyél az Aidán".
2007. június 12.: Azt hogy „Kurva szarul vagyok".
2007. június 13.: Azt hogy nagyon-nagyon el akartam menni Pécsre, és felhívtam mindenkit akinek kocsija van, de senki nem akart jönni, mondván ez még nem a musical lesz csak dalok, és Ibolya biztos csak egyet énekel meg messze is van, azt hogy megszereztem az összes Aida dal angol változatát és meghallgattam őket, azt hogy elképzeltem hogyan szólnának Ibolya hangján, azt hogy már lemondtam róla hogy valaki is elvisz, de aztán Bélát mégis sikerült meggyőznöm, azt hogy bizonytalan volt Ibolya jelenléte, azt hogy az első sor üres volt és odaültünk, azt hogy mellettünk Ibolyáról beszéltek és megismerkedtem velük, az élő zenekart, a karmestert, azt hogy mennyire vártam az Easy as life c. dalt, Aida egyik szóló dalát és drukkoltam, hogy Ibolya énekelje, ne a másik, azt hogy Ibolya térdre borult, csapkodta a földet, hogy levegőmet visszafojtva drukkoltam érte, aztán a büszkeséget, hogy megcsinálta, mindeközben a koncentrációmat a kamerára, azt hogy a szünetben meg akartuk szerezni a koncertről készült profi felvételt, de még az Oláh Ibolya Múzeum szerkeztőjének sem adták oda, a végén a rengeteg meghajlást, a szűnni nem akaró tapsot, azt a bizonyos tekintetet, és azt mikor legelőször felcsendült, hogy „Szállj fel daaaaaaaaaaaaaal, vigyél magadaaaaaaaaaaaal", és engem magával vitt.., aztán azt hogy a végén odamentem a színpad mellé és csak néztem néztem mosolyogva büszkén Ibolyát és a sok embert körülötte és közben észre sem vettem, hogy odaértem, „én csak gratulálni szeretnék".
2007. július 26.: Azt hogy elterveztük, hogy a főpróbát kívülről akkor is meghallgatjuk és leskelődni fogunk, ha nincs jegyünk, azt az örömet, amit akkor éreztem mikor megtudtam, hogy Emese barátnői felajánlották a tiszteletjegyüket nekünk, azt a hálát és csodálatot, amikor véletlenül megtudtam, hogy Rossi lemondott volna arról, hogy megnézhesse, csak azért, hogy én láthassam, pedig tudom ő is mennyire szerette volna, „Á add inkább Szilvertnek", azt a boldogságot, hogy ettől függetlenül mindketten ott lehettünk, Keresztes Ildikót, a gyönyörű díszletet, a pillanatot amikor Ibolya először végigment a színpadon, azt az izgalmat, aggódást, és visszafojtott levegővételt amivel az első felvonást végignéztük, és azt a hihetetlen büszkeséget és folyamatos belső mosolyt amivel a másodikat. 
2007. július 27.: Azt az igyekezetet amivel próbáltam megörökíteni Ibolya „első lépéseit" a színpadon. A prospektust, a bélyeget, a pénzt a honlapra. Az éjszakát, amikor aludni nem tudtunk és nem is akartunk, csak visszanézni a felvételt, még, még, még.
2007. július 28.: Katit, hogy megszerezte nekünk az ingyen jegyet, az érzést, hogy „nem rossz, de közelébe se ér a tegnapinak és hogy milyen jó is volt tegnap előtt.." azt, hogy Márta állva énekli az Oly könnyűt???, azt hogy szép hang, nagy hang, erős hang, de hiányzik belőle az érzelem, azt ahogy felfedeztük a közvetlenül előttünk ülő „mi Merebünket és Nehebkánkat", azt hogy majdnem teljesen elmosta az eső az előadást és azt amikor Heléna odajött hozzánk.
2007. augusztus 10.: A nálunk töltött időt, hogy eljöttetek hozzám, a családias hangulatot, azt hogy a szüleim is eljöttek, azt hogy meg kellett írni nektek a Margitszigetet, de rossz volt a CD író és fejjel lefelé kellett nézni, a "Feldal" -t, a 3. sort, hogy mindent láttunk, minden apró rezdülést, mintha benne lennénk, Feke Pált, a Palást tánca utáni vastapsot és eközben Ibolya mosolyát, az Oly könnyűt még soha olyan megrendítően, a csillagos eget, az óriási sikert, a fél órás álló tapsot, Xantus Barbara könnyeit, az eufóriát, a beszélgetést a Pátriában, az „Itt van Ibolyát", hogy nem mertünk hazamenni, az önfeledt nevetést, a szűnni nem akaró zuhogó esőt, a rettentő hideget, a vacogást és a boldogságot.
2007. augusztus 19.: Tiszadobot, a tábortüzet, a kéglit, a kastélyt, a Tiszát, az éjszakai éneklést, Makkát, a TV-t, a próbát, az „árüttü"-t, azt hogy „Országod háborúban áll, te pedig a Nílus partján sétálgatsz?", azt hogy „Lássuk mit tudsz!", azt hogy „Ki mondta, hogy felállhatsz?", azt hogy „Szeretszveszélyesenélninemigaz?" - „Csakamennyireamocskosegyiptomitestetszeretemsikálni" :)
2007. augusztus 24.: Azt hogy „Beszéljünk má majd utána", azt hogy „Nagyon sokan dícsérik" :)
2007. szeptember 19.: A Magyar királyt, a Fő utcát, az "Innen vigyél el" -t.
2007. október 11.: A vonakodást, a rábeszélést, a várakozást, a bizonytalanságot az utolsó percig, hogy minden nap bementem érte a színházba, hogy még soha nem küzdöttem ennyit egy jegyért, aztán a reggeli ébresztő telefont hogy sikerült, az örömet, a 14. sort, a várakozást, az állomást, a másnapi jegyet, a lemondó szavakat, a buszt, a táskát, a hideg kávét, a döglődő internetet, a tiszadobi Aidát, a narancssárgát, azt hogy „Te vagy Szilvert? Ja téged ismerlek.", azt hogy „köszöni szépen, de nem jön le", azt hogy „eddig elég szenzációs", az amulettet - „Radames kapitány adta azt neked?", a visszhangot a sírnál, a Szállj fel dalt, a reményt, az esti sétát, azt hogy „Olyan jó volt az előadás, mint amilyen szép a cicád", a reggelt, az Amazing grace-t, azt hogy „Biztosan", a vonatot, a hiányt, az „Egyébként életmentő élmény"-t, a hitet.
2007. október 19.: A 19 jegyet, a kiscicát, a csigákat, azt hogy „Hogy hívják a kígyódat? - Luczi. - Tényleg? Engem is!!! :)", a kamerázást, a csoportképeket, azt hogy „Büszke vagyok, hogy veled zenélhetek", azt hogy „Szilvert sajnos megyek a Syma csarnokba énis :)", a beszélgetést a Pátriába, és Elton Joe-t. 
2007. december 6.: A rengeteg várakozást a színház kávézójában, a dedikálást, hogy Rossi mindig visszajött, a CD-t, a dalokat, a színészeket közelről.
2007. december 27.: A találkozót, a nagy teret, a rengeteg embert, azt hogy „Majd meséljétek el hogy milyen volt látni", a dedikálást, az esti pizzázást, azt hogy „Morzsi kutyám hegyezd füled" :), a másnapi Old Man's-t.
2008. február 6.: Az 50 jegyet, a szervezkedést, a pénzszedést, a jegyelosztást, kié legyen az uccsó kettő?, az ülésrendet, azt hogy eljöttetek hozzám, a kajálást, a remegést, Györgyit a fotelben - azaz mellette, azt hogy „Ezek után?", azt hogy késésben voltunk és „de hát van mégegy lámpa!", azt a leírhatatlanul boldog pillanatot amit akkor éreztem amikor végignéztem a sorainkon.., azt hogy „most bocsánat, de vinnem kell a szennyest", azt hogy „Núbia élni fog.. mindig.. a szívünkben.." azt hogy „Köszönöm neked", a csoportképeket, a hiábavaló körlevelet, a térképet, Ibolya fehér ruháját, a Lélekmelegítőt, az öt szívemnek legkedvesebb Ibolyást, az autózást hazafelé, és azt hogy nem nem nem akarok, nem akarok hazamenni, el akarok tévedni, veletek.
2008. április 16.: Az érzést, hogy augusztus 10-e óta most először láthatom úgy az Aidát színházban, hogy nem kell semmi miatt idegeskednem, nem kell szerveznem, nem kell kameráznom, nem kell semmi másra figyelnem, nem zavarhat meg semmi, tökéletesen nyugodt vagyok, csak beülök és teljesen átadhatom magam az élménynek, azt hogy „Mit tehetnék értük pont én, egy... teljesen", a pózolást, az állványt, és aztán a hirtelen a semmiből előtűnő ismerősöket, a véget nem érő társast, az alvást a Castingon, és az ébredést a Volt egyszer egy lány-ra.
2008. május 27.: A 42 jegyet, a telefont, hogy nem biztos, hogy Ibolya játszik, mert előző nap összetörte magát a helyszín adta borzalmas körülmények miatt, a Széchenyi kertet, Jankát, az ikreket, a napszemüveget, a csendet, az el nem kelt jegyet, a cirkuszt, a kör alakot, az Aida feliratot a padlón, azt amikor végignéztem a sorainkon, az elefántot, az érzést hogy jó meg más de bárki bármit mond szerintem a színházbn ezerszer jobb volt, valahogy nem láttam át az egészet ezen a helyszínen, Ibolya bekötött kezét, Aida kifejező szavait, a csoportképeket, a sok-sok elemet a fényképezőmbe amiket tőletek kaptam, az utat a lépcsőn lefelé, azt hogy volt-nincs, azt hogy „szűntesd meg, már nincs rá szükség, már nem tetszik", azt hogy „Azt hittem, hogy ő az de mégsem ismerem.." , a szomorúságot, és az utolsó cseppet hogy felszakadjon belőlem.
2008. június 13.: Már rád ismerek, ő vagy, te vagy a hercegnő!
2008. szeptember 19.: Az elképesztő hideget, Rossit, a buszt a kb 10 emberrel, a csepergő esőt, a túrát fel a hegyre, a sötétséget, a lézengő embereket, a tanácskozást hogy megtartsák-e ilyen időben, Xantus Barbarát akire ráfagyott a mosoly egy szál ruhában a dermesztő hidegben, de végre értettem a szöveget, a kesztyűt, a kamerára fagyott kezeimet, a tűzshowt, azt hogy „Ezt a csapatot Székesfehérvár és Szurdi Miklós kovácsolta össze" , a Hair-t, Ibolya önfeledt „táncát", hogy milyen jó volt látni, és a nevetést.
2008. október 12.: A bizonytalanságot hetek óta, a reményt az utolsó percig, és az érzést amikor megtudtam hogy már végleg elveszett, Ibolyát, titeket, az OIRO-t, a színházat, Szomort, Debrecenit, a „miért"- et és a hogyan"-t, a lemondott 8 jegyet a 4. sorban, Szurdi Miklóst, Xantus Barbit, Anyácskát, a levelet, a sürgetést, és azt hogy „Köszönöm. :-(".
2008. október 13.: Azt hogy „Gyere az osiba. :-)", a levélírás bonyodalmait, azt hogy „Szilver", és végül azt hogy „az Aida örök szerelem marad az életemben!"
Nekem is az marad.
Köszönöm.
