2007. április 24., Old Man's Pub - A doboknál... Herr Attila! 
Pár kép, pár sor, egy-két benyomás, gondolat..
Jó volt elmenni és találkozni a barátaimmal. Jó volt, ahogy jöttek-jöttek sorra az ismerősök, minden 5 percben jött valaki, akit már rég láttam, akivel már rég találkoztam, aki megkocogtatta a vállam, vagy épp majdnem összeütköztünk az ajtóban. Vagy akivel most találkoztam először személyesen. Sok-sok kellemes meglepetés, még ha csak egy pillanatra láttam némelyiküket, akkor is. Sok ismerősünk ott volt, szétszórva a helyiségben, de persze sajnos volt olyan is, akinek a személyisége hiányzott a koncertről..
Anyácska is eljött meghallgatni Ibolyát, Pistivel együtt. Kocka, Ibolya megasztáros fodrásza is feltűnt egy ideig a koncert közepe táján, jött valahonna és ment át egy másik helyiségbe, de az asztalok között megállt. Percekig csak figyelte Ibolyát mosolyogva. A teste már az ellenkező irányba fordult, de mégsem tudott elindulni sokáig, Ibolya annyira lekötötte. Olyan volt, mint akinek nagyon menni kell valahova, de egyszerűen nem tud elszakadni.
Ami engem illet, többet nem fogok az Old Man's-be asztalt foglaltatni. Rossz volt ülve, távol végighallgatni a koncertet, ami ezúttal is fantasztikusra sikeredett. Ennek ellenére én nagyrészt kívülállóként néztem végig, közben sok mindenen gondolkodtam, amin persze nem is kellett volna, úgyis felesleges. Csak mentek egymás után a számok, valahogy elmentek mellettem, és nem tudtam úgy élvezni őket, ahogyan szerettem volna. Nyilván csakis a körülmények tehettek róla, a helyszín és én. A zenészek és Ibolya fantasztikusak voltak.
Aztán jött egy dal, a Nem a miénk az ég, és valami hihetetlen élményben volt részem. Még talán soha életemben nem hallottam ezt a számot ennyire gyönyörűen, ennyire tiszta hanggal, ennyire tökéletes hangosítással, a közönséggel együtt, egyszerűen varázslatos volt, nem is tudom kifejezni, hogy miért, ott akkor megint történt valami, ami már rég nem. Legalábbis számomra.
Ezután, a koncert második felében aztán már kezdtem jobban "jelen lenni", a vége felé sokkal jobban át tudtam adni magam a koncertnek, mint az elején. Az Édes méreg a végén, "It's a kind of magiiiiiiic", nagyon élveztem, a kis cigánydalból pár sor, aztán a Magyarország a közönséggel együtt, amit megintcsak valahogy leírhatatlanul gyönyörűnek éreztem. Majd ráadásnak csak itt, csak most az Embertelen dal, hátha Ibolya végre megjegyzi a szöveget. De nem, nem jegyzi meg. Reménytelen eset. :) Jó volt látni, ahogy bohóckodik, ahogy keresi a szöveget, nevetgél saját bakijain, és közben meg hallani, ahogy teljes erőbedobással énekel. Már egészen elszoktam tőle.
Egyik pillanatban Oláh Ibolya, aki a lelkemig ér, a másikban pedig egyszerűen Ibolyka, aki mosolyt csal az arcomra. Én ezért és ilyennek szeretem őt. A színpadon. És nagyon szeretném évek múltán is ezt érezni, ilyennek látni. A színpadon.
„Mindegyik foglalt?" - „Nem, ez a kettő szabad, az foglalt." - „Oké, akkor.." - „Hééééééééé!" - „Mondom ez a kettő szabad, aaaaaz foglalt! :)"
„Na, ti is jókor tudtok wc-re menni. De mi volt még? Mi volt a lényege? Mondd már!" - „A kockás ing, az volt a lényeg, nagy lyukkal a közepén. :)"
„Nem leszel nagyon egyedül Székesfehérváron?" - „Hát, ha az ember közben valami szépet tud alkotni, akkor megéri.."
„Ez a saláta négyszemélyes? :)"
„Nem volt a Mi lesz velem meg a Nem kell. A Tűnj el se, bár azt nem is bánom. A Ringasd el magad se volt." - „Dehogynem a Ringasd el magad volt, te melyik koncerten voltál??"
„Figyelj, figyelj, tisztára, mint a Queen: It's a kind of magiiiic, It's a kind of magiiiic.. :) Messze van az ég, de lakható a földgolyó, csak a lélek mi elveszett.."
„És a doboknál... Herr Attila! :))"
